Leopold Auenbrugger (1722–1809), a grazi vendéglős fia gyermekkorában gyakran látta, hogy a boroshordók folyadéktartalmát kopogtatással ellenőrzik. E módszert átültetve az orvosi gyakorlatba, a mellkas kopogtatásával a tüdő állapotára, mellűri folyadéktartalomra tudott következtetni. A bécsi Spanyol Kórházban szerzett gyakorlati ismereteit 1761-ben közölte.

René Theophile Hyacinthe Laennec (1781–1826) a kopogtatást hallgatózással egészítette ki, 1816-ban bevezette a sztetoszkópot a mindennapi orvosi gyakorlatba.

A 3,5 cm átmérőjű harang 25 cm hosszú volt, segítségével nemcsak a tüdő vizsgálata, hanem számos szívhang azonosítása is lehetővé vált (1. ábra).

1. ábra Az első sztetoszkópok

Körülbelül 50 évvel később (1870) terjedt el George Camman felfedezésével a mindkét fülbe csatlakoztatható sztetoszkóp (2. ábra).

2. ábra Camman sztetoszkópja

1906-ban Nyikolaj Szergejevics Korotkoff (1874–1920) (3. ábra) e sztetoszkópot párosította Riva-Rocci higanyos vérnyomásmérőjével, és megalkotta a ma is használatos, arany standardként elfogadott vérnyomásmérési módszert.

Korotkoff 1874. február 26-án Kurszkban született egy kereskedőcsaládban. 1898-ban kitüntetésekkel fejezte be orvosi tanulmányait Moszkvában. Képességeit jelzi, hogy két hónap alatt 24 sikeres vizsgát tett le. Felvételt nyert Bobrov AA sebészprofesszor mellé a moszkvai Sebészeti Klinikára, majd az orosz–japán háborúban orvosként dolgozott.

3. ábra Nyikolaj Szergejevics Korotkoff

1905. november 21-én a Katonai Poliklinika Tudományos Értekezletén számolt be először az érhangokról. Előadásának fő gondolata az volt, hogy „a teljesen elszorított artériától distalisan semmilyen hang nem hallható, majd amint a legkisebb vérmennyiség átjut, akkor halk, meg-megszakadó hang hallatszik. Ezt akkor lehet hallani, amikor az elszorított eret felengedjük.” „A fonendoszkóp különlegesen hasznos segédeszköznek bizonyul.” A pulzustapintással és a hallgatózással megállapított vérnyomásérték közt 5–12 Hgmm eltérést talált. 1905. november 8-án első ízben javasolta a fonendoszkóp használatát a szisztolés vérnyomás meghatározásához. 1906 második felében a varsói Janowski volt az első külföldi orvos, aki elfogadta és elterjesztette a módszert. Korotkoff, a gyakorló sebészorvos keveset publikált, egy fordítást, négy absztraktot és egy közleményt írt. 1914-ben katonaorvosként részt vett az I. világháborúban, majd 1920. március 14-én tuberculosisban hunyt el.

A vérnyomásmérés a harmincas évektől az egész világon a mindennapos orvosi tevékenység alapjává vált.

David Ayman (1901–1986) 1940-ben első ízben hívta fel a figyelmet az automata önvérnyomásmérés szükségességére, mely nemcsak a terápia hatásosságában nyújt segítséget, hanem a beteg-együttműködésben is. A vérnyomásmérés történetében megkezdődnek a kísérletek az önműködő műszerek előállítására.

Weiss és Gibson 1941-ben bemutatott automata vérnyomásmérő készülékében automatikusan felfújt mandzsettát alkalmaznak, és kis mikrofon érzékeli a Korotkoff-hangokat. Mind a hangokat, mind a mandzsetta nyomását papíron rögzítették, és ebből határozták meg a vérnyomásértéket.

1964-ben Hinmann Kaliforniában megalkotta az első, járó betegeknél is alkalmazható noninvazív vérnyomásmérő készüléket. A mandzsettát a beteg pumpálta fel, míg a dekompresszió automatikus volt. A Korotkoff-hangokat és a mandzsetta nyomásának értékét kazetta tárolta. Ez az eszköz természetesen az alvás alatti mérést nem tette lehetővé.

1965-ben Waree első alkalommal ultrahang segítségével, közvetlen módon határozta meg az artériafalak mozgását. Az artéria és a vér helyi mozgása a visszaverődő ultrahangok rezgésszámváltozásával volt meghatározható. Az artéria fokozatos felengedése a mandzsettában lévő nyomás csökkentésével kezdetben nagy frekvenciájú jelet generál, a külső nyomás teljes megszűnése előtt alacsony rezgésszámú jel figyelhető meg.

1966-ban Sokolov és munkatársai továbbfejlesztették ezt a módszert, és hordozható, nem invazív vérnyomásmérő monitorról számoltak be. Kezdetben minden mérést a beteg kezdeményezett, majd a 70-es évek végén fejlesztették ki az első, teljesen automata hordozható ambuláns vérnyomásmérő készüléket.

Az első dinamikus, invazív vérnyomásmérés és EKG – „Oxford technika” képes volt a vérnyomást 24–48 órán keresztül intraartériásan mérni, EKG-t regisztrálni, a fontos eseményeket rögzíteni. Első ízben nyílt lehetőség a 24 óra eseményeit 24 perc alatt értékelni (dekódolt poligráf adatait számítógéppel elemezni). A teljes, valamint egyes periódusokra bontott időszakban a mért szisztolés, diasztolés és középvérnyomás meghatározása mellett a vérnyomás és szívritmus átlagértékeit, rövid és hosszú távú ingadozásait jelenítette meg. A módszer legnagyobb hátránya hosszadalmassága és invazivitása volt. Emellett néhány, nem jelentéktelen pontatlanságot okozó hibát is jeleztek a vizsgálatok (jelátalakító, alapvonalmozgás, csőhossz stb.). Minden kérdés és kétség mellett először sikerült a vérnyomást és EKG-t nappal, éjszaka vagy óránkénti bontásban, nem fekvő emberen meghatározni.

1973-ban Ian Penaz csehszlovák mérnök fejlesztette ki a Penaz-technikával mérő vérnyomásmérő készüléket, mellyel az ujjon noninvazív módon fotopletizmográf segítségével határozta meg a vérnyomást. A vizsgálat pontatlansága miatt napjainkban nem elfogadott, gyakori a diasztolés vérnyomás alul-, a szisztolés vérnyomás túlbecslése. Ennek hátterében az arteria digitalison a többi érszakaszhoz képest nagyobb amplitúdó áll, melyhez nagyobb mértékű pulzushullám-visszaverődés társult.

1975-ben Littler WA és munkatársai a vérnyomásprofil meghatározására intraarteriális mérési módszert használtak. Kezdetben, nyugalmi állapotban, majd alvás során mért értékekről számoltak be.

Az ambuláns vérnyomásmonitorok rendkívül nagy segítséget nyújtanak a hypertoniakutatásban. Az ambuláns vérnyomás-monitorozással nyert értékek szoros összefüggést mutatnak a hypertoniás célszervkárosodásokkal, balkamra-hypertrophiával, microalbuminuriával, lacunaris agyi infarktusokkal, ischaemiás szívbetegséggel. Szekunder hypertoniák esetén a napszaki vérnyomás-ingadozás csökkenését praeeclampsiában (Seligman és munkatársai 1971-ben), autonóm idegrendszeri károsodásban (1983-ban Mann és munkatársai), vesetranszplantációt követően (Baumgart és munkatársai 1989-ben), pangásos szívelégtelenségben (Suss és munkatársai 1991-ben) írták le.

Forrás: www.elitmed.hu