Történet
Már régen is volt igény olyan gyógyszerekre, melyekkel a beteg testéből a felhalmozódott fölös víz (vizenyő, ödéma) eltávolítható. Paracelsus 1500 táján már használt vízhajtót (diuretikumot), a higanytartalmú kalomel (egyébként hashajtóhatású vegyület) formájában. Jendrassik Ernő magyar belorvos adta a „higanyos vízhajtás” elnevezést 1886-ban. „hivatalosan” azonban csak 1920-ban fedezték fel a vízhajtókat (Saxl és Heilig). Issekutz Béla gyógyszertan professzor higanyvegyülete a Novurit, a maga idejében világszerte elismert kiváló vízhajtó volt. Azóta sok vízhajtót fedeztek fel, amelyekkel a különböző rendellenességekhez csatlakozó vizenyőben szenvedő betegek, magasvérnyomásos betegek és vesebetegek millióinak életét mentették meg és/vagy tették jobb minőségűvé.

Mi a vízhajtás lényege
A vízhajtás során a nagyobb vizeletmennyiség elérése a cél. A gyakorló orvos és a beteg számára legalábbis ez az eredményesség fokmérője. Tudnunk kell azonban, hogy a vízhajtók nem közvetlenül a vizelet képződését fokozzák. A felszaporodott vizeletmennyiség másodlagos hatás, ami a só kiválasztás fokozódásának következménye. (A sókiválasztás alatt azt a konyhasómennyiséget értjük, amit a vese a szervezet testnedveiből a vizeletbe kiürít.) A vízhajtók a só kiválasztást fokozzák közvetlenül, és másodlagos hatásuk a vízürítés növelése. Ezért a vízhajtók, a diuretikumok, igazából (szakszóval) „szaluretikumok” (könyvek fejezetcímeiben gyakran így szerepelnek), bár a szó magyarra fordított régies változatát a „só-hajtó” kifejezést az orvosi közbeszédben nem használjuk. A vízhajtás lényegének a megismerése számos szempontból a klinikai orvoslásban is fontos: a nagyobb vizeletmennyiség a fokozott só kiválasztás következménye, ezért a diuretikumok hatásosságát nagymértékben csökkenti az ételek túlzott sózása, illetve az elveszett hatékonyság olykor csupán az étrendi sómegszorítással is visszaállítható. Mindez azt is jelenti, hogy a sokféle vízhajtó, amivel ma már rendelkezünk nem feleslegessé, hanem indokoltabbá teszi a só bevitel korlátozását. (Itt mindjárt meg is jegyezzük, hogy a kívánatos só bevitel napi 2 gramm nátrium, azaz 5 gramm konyhasó alatt van.) A víz és só elméleti szétválasztásának még egy nagyon is gyakorlati jelentősége is van. A vízhajtók nagyon áldásosak a magasvérnyomásos betegekben, akik tájékozatlanságuk miatt gyakran tiltakoznak e gyógyszerek alkalmazása ellen, mondván, hogy nekik nincs vizenyőjük. (Amiben egyébként igazuk van). Azt is mondhatjuk e betegeknek röviden, hogy ők e gyógyszereket vérnyomáscsökkentőként kapják. De talán részletesebb a felvilágosítás, ha megmondjuk, hogy a vízhajtókat olyan kicsi adagban kapják, hogy azok a vizeletmennyiséget nem is (vagy legalábbis nem észrevehetően) érintik, miközben a szervezetből apránként eltávolítják azt a sómennyiséget, melynek a magas vérnyomás fenntartásában szerepe van.

A vízhajtók hatásának módja és helye
Az emberi vese 1-2 millió egységből (nephron) áll, melyek szűrőből (glomerulus) és a hozzácsatlakozó csatornákból (tubulus) tevődnek össze. A vérfolyadék a szűrőn át kerül a csatornákba, ahol nagyrészt visszaszívódik és módosul. A vízhajtók ezt a visszaszívódást gátolják és a folyadék elektrolit összetételét (nátrium, kálium, klór stb.) befolyásolják. Hatásukat elsődlegesen az elektrolit szállító (ún. transzport) mechanizmusokat gátolva fejtik ki. Adott egységen (nephronon) belül a vizelethajtók több helyen is kifejtik hatásukat. E funkcionális szempontból jelentősebb helyek a nephronban a felső (proximális) szakasz, egy megközelítőleg középső hely az ún. Henle-kacs és az alsó (distális) illetve végső (gyűjtő) tubulus.

A vízhajtók fajtái
A vízhajtókat aszerint különböztetjük meg, hogy egy nephronon belül, a fent említett helyek közül hol fejtik ki hatásukat. A felső szakaszra ható vízhajtókat ma már kevésszer adjuk.
A kacs leszálló szárára hatnak az ún. ozmotikus vízhajtók. Nagy mennyiségű oldott anyagként akadályozzák a tubuláris vízvisszaszívódást. Ezen, egyébként ritkán adott vízhajtók jelentőségét aláhúzza, hogy két gyakori és sokszor súlyos klinikai állapotban a természet is működtet hasonló mechanizmust. A vesebetegség végstádiumában a hugyany (urea) felszaporodása, cukorbetegségben pedig a magas vércukor által okozott cukorvizelés működik, mint ozmotikus vízhajtó.
A kacs „felszálló szárára” ható kacs-vízhajtók (furosemid és etakrisav) nagyhatású szerek, (a szűrlet több mint 25%-ának kiürítésére képesek), és gyorsan kialakuló, illetve. lezajló hatásúak. A vese koncentráló és hígító mechanizmusát egyaránt felfüggesztik, a nátrium-kálium-klór együttes transzportot gátolják. (A természet játékából folyó genetikai hibaként kifejlődő Bartter syndroma a folyamatos kacs-vízhajtó adagolás hatásának felel meg.)
A végső (distális) tubulusszakaszon ható ún. tiazid vegyületek a világ leggyakrabban használt vízhajtói. A legelsőként felfedezett chlorothiazidról kapták a nevüket. Rendkívül sok hasonló és kémiailag alig hasonló molekulát állítottak elő, melyek mind mérsékelt hatásúak, egyikük se nagyon gyors hatású. A hydrochlorothiazidnak 8-16 órás hatástartama van, a chlorthalidonnak 48-72 órás, az indapamidnak közepes hosszúságú a hatása. (A természet játékából folyó genetikai hibaként kifejlődő Gitelman syndroma a folyamatos tiazid-vízhajtó adagolás hatásának felel meg.)
A  gyűjtőcsatornában a „kálium megtakarítók” (spironolacton, triamteren és amilorid) gátolják a nátriumnak káliumra való kicserélését (innen a nevük). A spironolacton „antialdosteron”, vagyis az aldosteron (mellékvesekéreg hormon) által stimulált nátrium-kálium cserét függeszti fel, míg a másik kettő (a triamterén és amilorid) az aldosterontól függetlenül hat. Megjegyzendő, hogy ezen vegyületek nemcsak a kálium, hanem a hidrogén kiválasztást is gátolják, azaz azt a mechanizmust is, amivel a szervezet a sav feleslegétől megszabadul. (A természet játékából folyó genetikai hibaként kifejlődő Gordon syndroma a kálium megtakarító vízhajtó hatásához hasonlít.)

A vízhajtók mellékhatásai
Csupán a legfontosabbakat említjük. A szervezet víztereinek csökkentésével megkevesbedik a vérmennyiség és esik a vérnyomás. Csökken a vérben a kálium szint, esetleg a nátrium is (furosemid ill. tiazid után). A tiazidok emelhetik a vér kalciumot és a vércukor szintet, valamint a vérzsírokat és a húgysavat. Emelkedik a vér kálium szintje és savanyodás lép fel (kálium megtakarítók).
A vízhajtók adagolása évtizedekkel ezelőtt általában magasabb volt, mint manapság. Ekkoriban többször észlelték cukorbetegség (diabetes) kialakulását vagy súlyosbodását vízhajtókkal (tiazidokkal) kezeltekben. Régebben a hydrochlorothiazidból gyakran rendeltek napi 50-200 mg-ot. Ma ugyanebből a gyógyszerből az ún. primer (eszenciális) hypertoniában, azaz az egyszerű, komplikációval és szervkárosodásokkal (még) nem járó magasvérnyomás betegségben legfeljebb 25 mg-ot, de ha lehet még kevesebbet adunk. A vízhajtóból és valamilyen más vérnyomáscsökkentőből (pl. ARB-ből) álló ún. fix kombinációkban legtöbbször 12,5 mg hydrochlorothiazid van.
Egy másik nagyon népszerű tiazidvegyület, melyet régebben a legtöbb összehasonlító tanulmányban használtak a chlorthalidon. Másfélszer erősebb, mint a hydrochlorothiazid és sokkal hosszabb, akár 72 órás hatástartama van. Ez lehetővé teszi, hogy az esetek egy részében napi 6,25 mg is kielégítő vérnyomáscsökkenést okozzon. A legtöbb esetben azért napi 12,5 mg szükséges.  De a hosszú hatása miatt olykor másodnaponta vagy heti 2 alkalommal adott 12,5 mg-al is jó eredményeket érünk el.
A legkisebb napi adagolásban (napi 1,5 mg) az indapamidot alkalmazzuk, mely legnagyobb előnyének mondják, hogy az anyagcsere vonatkozású mellékhatások a legritkábbak.

Megfontolások a vízhajtók magasvérnyomás betegségben való alkalmazásakor
Régóta ismert, hogy a vízhajtók a magas vérnyomást csökkentik, ezért évtizedek óta vezető szerepet töltenek be a kezelésben. Szerepüket ugyan vitatták, jelentőségüket hullámzóan értékelték, felhasználásuk emelkedett és csökkent, a szenvedélyes viták ma is zajlanak, de változatlanul a kezelés egyik oszlopát képezik. Mai megítélés szerint igaz, hogy bizonyos megbetegedésekben pl. a cukorbajban az ACE-gátlók (illetve ARB-k) az elsődleges választandó vérnyomáscsökkentő szerek, de a szükség esetén a kezelés ezekkel kiegészíthető. Persze vannak olyan magasvérnyomás betegséggel társuló rendellenességek is, ahol a vízhajtók változatlanul az elsődleges választandó szerek (pl. szívbetegség, öreg kor stb.)
A legfontosabb, hogy úgyszólván valamennyi ismert vérnyomás csökkentő hatását a vízhajtók erősítik (potenciálják). A vízhajtók ezért a vérnyomáscsökkentő fegyvertár legmegbízhatóbb elemei.

Forrás:  szerző – Radó János nephrológus professzor, az MTA tagja  – Hypertonia 2009 / 3.szám