A magasvérnyomás betegség rövid története az 1700-as évektől az 1800-as évek végéig.

Előző számunkban a magasvérnyomás betegség történetét az egyiptomi Smith-papirusoktól Galenus, Harvey, Stephen Hales megismerésén át Marcello Malphigi (1682-1771) életéig követtük.

A francia vitalista iskola kiemelkedő képviselője Francois Xavier Bichat (1771-1802) bonctani, kísérleti munkák alapján 21 rendszert írt le, köztük az artéria és véna hálózat rendszerét is. Bichat Burgundiában Thoisette-ben 1771-ben született, Lyonban végezte tanulmányait, ott tanult anatómiát és sebészetet is. 1792-ben Párizsba megy, ahol a Journal de Chirurgie (Sebészet) szaklapot szerkeszti. Közel 600 boncolást végzett a Hotel Dieu-ban Marc-Antoine Petit mellett, aki a hotel fősebésze volt. Itt gyógyszertant is tanított, és megállapította, hogy a fekete (vénás) vér gyorsan megbénítja mind az agy, mind a szív munkáját, és hogy a légzés kimaradása először a tudati, majd a vegetatív tevékenységek halálához vezet.  1800-ban jelent meg „De la vie et de la mort”, az Élet és a halál” című munkája, melyben a szervek és szervrendszerek alapján új kórtani egységekről ír, Így jutott el a keringési betegségek rendszerének betegségtanához is, amit a Leíró anatómia (Anatomie descriptive) könyvében összegzett. 31 éves korában, igen fiatalon, tbc-ben hunyt el. Napóleon utasítására mellszobrát a Hotel Diueban helyezték el.

A belgyógyászati vesebetegségek első leírója Richard Bright (1789-1858), aki „vízi betegség” néven összegzi a vesebetegségek diagnosztikus jeleit. A magasvérnyomás betegség története valójában Richard Bright-tal kezdődik, neve minden régi belgyógyászati könyvben Bright-betegség néven ismert.
Richard Bright Skóciában, Edinborough-ban végzett, ahol először erkölcsfilozófiát, politikai gazdaságtant, matematikát tanult, majd később medicinát is végzett. 1836-ban 100 krónikus vesebeteg kórboncolási eredményét ismertette. Munkáiban a vesebetegséget és annak szövődményeit, a proteinuriát, az érelválto­zásokat részletesen ismerteti.

John Cheyne (1777-1836), a később róla elnevezett periodikus légzés (Cheyne-Stokes légzés) első leírója az agyi keringés zavarait tanulmányozta. Elsőként készít rajzokat a „subarachnoidealis” vérzésről, az agyvérzésről (John Cheyne:  Cases of apolexy and letharg, London 1812).

Két évszázad telt el a vérkeringés felfedezése, és csaknem 100 év Hales direkt vérnyomásmérése óta, amikor Poiseuille (1799-1869) 1841-ben bemutatta készülékét, a vérnyomásváltozást mérő „hemodinamométert” (Jean Louis Marie Poiseuille: Recherches experimentales sur le mouvement des liquides dans les tubes de tres petits diametres, Paris, 1841).

A rövid U alakú csövecskét részben higannyal, részben a higanyt a vértől elválasztó folyadékkal töltötte meg. Ezt a csövecskét az állat artériájába vezetve az U cső két szárában észlelt, milliméterben kifejezett higanyszint változásból lehetett következtetni a vérnyomásváltozásra. A vér alvadását a csövecskében kalcium-karbonáttal előzte meg. Poiseuille készüléke segítségével elsőként tapasztalta, hogy a vérnyomás a légzés során változik. 1828-ban állatokon, direkt úton higanyos vérnyomásmérővel mérte meg a fenti módszerrel a vérnyomást, amit 1841-ben publikált.

Az első, direkt vérnyomásmérési módszert számos további követte, míg eljutottunk a napjainkban használatos higanyos mérőig, illetve az automata készülékekig.

1847-ben Carl Friedrich Wilhelm Ludwig (1816-1895), a német élettanász kimográf (hullámíró) segítségével mérte a vérnyomást.

A kimográf végén lévő érzékelőt közvetlenül az artériába vezette, majd a nyomás változását grafikusan ábrázolta. A Poiseuille féle hemodinamométer U alakú csővére egy úszóra szerelt madártollat erősített, ennek segítségével egy forgó hengeren lévő kormozott papírlapon láthatóvá tette a legkisebb nyomásváltozást is.
1847-ben Ludwig szerkezete láthatóvá tette és megörökítette a szív- és légzési ciklusban történő nyomáshullám változásokat. A szív összehúzó­dásait a gyors, a légzőmozgás változásait a lassabb oszcillációk jelezték.
A „hullámíró” higanyos U alakú műszerrel jól érzékelhető volt a vérnyomás különböző ingerekre bekövetkező változása.

Vierordt 1818. július 1-én Lahr-ban, Németországban született és 1884. november 22-én Tübingenben hunyt el. A német orvos, az orvostudomány professzora a vér és vérkeringés vizsgálatára dolgozott ki mérési módszereket és műszereket. Berlinben, Göttingenben, Bécsben és Heidelbergben tanult, majd 1842-ben Karlsruhéban kezdett praktizálni. 1849-ben Tübingenben az elméleti orvostudomány docense, majd négy év múlva ugyanott az élettan professzora lett. 1855-ben elkészítette az első nem invazív, emberi pulzus mérésére alkalmas vértelen készüléket, melyet Sphygmographnak nevezett (Karl von Vierordt: Die Lehre vom Arterienpuls in gesunden und kranken Zustanden, Brunswick, 1855).
Az ütőeret összenyomó rugó összetett emelősoron keresztül állt kapcsolatban a Ludwig-féle kimográffal. Az emelő az artéria összehúzódásakor megemelkedett és a kilengéseket forgó hengeren rögzítette. Az eszközzel a pulzusváltozást nagyon pontosan lehetett mérni és rögzíteni.

Etienne-Jules Marey (1830-1904), a kiváló, korszakos jelentőségű szív- és keringés kutató élettanász számos állatkísérletes munkát követően egészséges és beteg emberek keringését kezdte vizsgálni. Marey édesapja borkereskedő, édesanyja tanárnő volt. 1850-ben Párizsban folytatta tanulmányait, és hamarosan a keringés élettani, kórtani kutatásai felé fordult a figyelme, eredményeit 25 könyv és 280 tudományos közlemény fémjeli.
Marey 1859-ben továbbfejlesztette Vierordt eszközét, mely már finomabb pulzushullám változás követésére is képes volt.  (Recherches sur la circulation du sang à l’état physiologique et dans les maladies. Paris 1859 )

A Marey-féle szfimográf segítségével mérhetővé vált a pulzus- illetve vérnyomásváltozás és a légzés, a külső hőmérséklet, fizikai aktivitás, stressz közti kapcsolat.
A rugókkal mozgó fémlapot, melyhez kijelző is kapcsolódott, a radiális pulzus mozgatta. Az emelőhöz rögzített toll segítségével az artéria radiális pulzálását kormozott lemezen rögzítették. A szívfrekvenciára a papíron rögzített pulzusok számából tudtak következtetni.
A higannyal teli tartályra csövet tett, amit egy fémcsőrrel bekötött az artériába. Az igazi újítása valójában az volt, hogy egy nyomáskiegyenlítő szerkezet segítségével „manométre métallique inscripteur” meg tudta határozni az artériás középnyomást. Fordított arányosságot fedezett fel a vérnyomás és a véráramlás sebessége közt.

Leírta, hogy a pillanatról pillanatra változó vérnyomás a perifériás keringés sebességének megfelelően változik. Az artériás vérnyomás átlagosan 12-15 centiméter higanyoszloppal tartott egyensúlyt (E.J.Marey: La circulation du sang a l´état physiologique et dans les maladies, Edit. Masson Paris, 1881). Marey időben elhúzódó fényképei a keringésről (chronofotográfia) nagy hatással volt az olasz futurista (Bragaglia, Balla, Boccioni, Russolo) és az absztrakt festőkre (Balla, Kupka, Duchamp) egyaránt.

A hypertonia-kutatás történetét a legnagyobbak felfedezésével a következő számunkban folytatjuk, hogy a múlt ismeretében megértsük a jelent.

Forrás: Dr. Barna István – Hypertonia 2008/2. szám

Képek: internet